bowl fire
Ver 180x255 mao and ukitake sama  lahja  by me

Utolsó Üzenet.

Egy kisebb történet abból az időből, amikor még nem tudtuk, hogy Ukitake hogyan fog meghalni, bár én már akkor éreztem valamit amikor még hírben sem volt hogy ténylegesen meghal. Egy kisebb történet végtelen szerelemről és búcsúról ami eléggé nehéz legalábbis nekem és a karakteremnek is. ^^ Megjegyzés: A karakteremet ebben...

590 590 views
0 0 comments

Utolsó Üzenet

Episode updated about 1 year ago
590 590 views
0 0 comments

Some info from author:

Ukitake szemszögéből íródott, a történet.^^

Egy csodálatos helyen találkozunk újra, egy virágos mezőn egy tóval, s egy a tón átívelő híddal. Állsz előttem, s szemeidből patakként hullnak a könnyek, tudod, hogy hol találkoztunk újra. Érzem a lelked bánatát, magadat hibáztatod, pedig nincs miért.

- Ne sírj, Mao-chan... - kérlek meg rá, de te csak sírsz tovább - A halál megváltást hoz - mondom, de te csak üveges tekintettel nézel felém, s csak zokogsz, szemeidben mérhetetlen fájdalom tükröződik. Szemeidet látván szívembe mar a fájdalom. - Kérlek, ne tedd tönkre az életed – szemeidből, annyit olvasok ki csupán, hogy az már rég tönkrement, amikor meghaltam. – Talán nem tudod, Mao-chan, de ez a búcsúm tőled, egy olyan búcsú, amit megőrizhetsz a szívedben – mondom, s közben megérintem könnyáztatta arcodat, s te tűz forró vagy. – Kérlek Mao-chan, ne tedd ezt, ne sírj - kérlellek letörölve könnyeidet hasztalan, helyüket újabbak veszik át. – Ha nem vagy boldog, én sem leszek az soha. - Ekkor halovány mosolyt engedsz meg, de újra sírás fog el. – Mao-chan, fogadd el a sorsot, tudod, senki sem tudja, de már… de már nem hallom őket, nem hallom Sougyo No Kotowari hangját. - Megláttam döbbent arcodat, végül rád mosolyogtam. – Már nem érdekel, most boldog vagyok, ugye el tudod ezt fogadni? – kérdezem, mire hátrébb lépsz, elléptél mellőlem, s lehajtottad a fejed, nem szólsz semmit. Tudtam a válaszodat, megpróbálod elfogadni az elfogadhatatlant, vagy talán már elfogadtad, de nem akarsz beszélni róla. Felnéztél rám feketén csillogó szemeiddel, csak látni akartál, s csak figyelni, azt aki nemsokára elmegy, s nem tér vissza soha. Most tudom, milyen nagy fájdalom járja át a lelked, de főleg a szívedet, hiszen én is elvesztettem annak idején Kaient. Hiszen te szeretsz engem, akit pedig szeretünk, megsiratjuk. Láttam rajtad az egyre növekvő fájdalmat, fájt neked, hogy akit megtaláltál, ilyen hamar el kell őt engedned. Érzem, hogy szíveden eluralkodik a kétségbeesés, most megpróbálsz elengedni, de nem megy. Kérlelve emeled rám szemeidet, ebben a pillanatban azt kéred, ne menjek el. De tudod, hogy már nem tehetsz semmit, s ez fáj. Egyre szaporábban veszed a levegőt.

*****

Felébredsz, aggódó tekintetem vetül rád, hisz az irodában aludtál el. Felnéztél rám, én furcsa fényt pillantok meg a szemeidben, olyan érzés kerít a hatalmába, amelyet nem tudsz kitörölni emlékeidből. Nem tudom, miért, de rosszul éreztem magam, te pedig hirtelen teremtél mellettem.

- Taichou, jól vagy? - kérdezted, de nem feleltem, csak ismét elkapott egy roham. Erre azonnal segítségért rohantál.

Amíg elvittek az egyik pihenőszobáig és elláttak végig ott voltál. Csak feküdtem az ágyban, feléd fordítva a tekintetem. Szemeidben dúlt a harc, melyet meg kellett vívnod, hogy sírj-e vagy ne, neked kell döntened. Ekkor kitör belőled egy halálra vált zokogás, könnyeid arcomra potyognak, nem szóltál semmit, kezemre csúsztattad kezeidet, majd két tenyeredbe fogtad remegő kezem. Éreztem, hogy itt a vége az együtt töltött időnek, szorításod erről árulkodott. Behunytam a szemem, te ijedten hajoltál fölém, erre én újra felnyitottam smaragd szemeimet, majd megszorítottam a kezed. Te azonnal öledbe vettél, átöleltél, szorítva még mindig kezem, majd éreztem, hogy kiszáll belőlem minden erő. Ezen a ponton már keserves zokogás fogott el. Tudtad, hogy itt a vége, nem tudom talán az álom súghatott valamit neked, vagy hogyan tudtad, mikor jön el ez a pillanat? De te tudtad, és csak ez számít, még aznap karjaid között hagytam el Soul Society élő shinigamijainak világát, s kerültem végül az örök boldogság csodálatos mezejére. Még visszatekintettem rád, s te keservesen zokogtál. Megálltam egy pillanatra, ringattál, mintha még veled lettem volna, majd szép lassan fokozatosan testem eltűnt kezeid közül. Nem értettelek, de aztán végül amint szemeidbe tekintettem, láttam, hogy így búcsúztál el tőlem. Testemet eltüntetted előbb a szokásosnál, hogy ne kelljen látnod többé, mert szenvedést okoz neked. Majd utolsó szavaimat remélem még engedték, hogy meghallhasd.

- Soha ne feledj, de éld a saját életed... - mondtam még búcsúzóul. - És talán majd egyszer az élők világában kisgyermekként újjászületve újból találkozhatunk egymással, Mao-chan. - S végül elnyelt engem is a lélekrészecskék sodró árja, ahogy cikáztak a levegőben, mindent körülölelve.

Comments:

There are no comments yet, why not be the first?