bowl fire
Ver 180x255 kaome

Kamome, a végtelen erdő

by Ayumi's avatarAyumi

Vid és édesanyja új városba költöznek. Csakhogy a városban van egy furcsa erdõ, melyrõl azt beszélik, hogy démonok lakják, és aki egyszer belép oda, az nem tér vissza. Vid nem hisz ebben, és hogy igazát bizonyítsa, bemegy az erdõbe. De rá kell döbbennie: Új világba érkezett. Hogy haza juthasson, még...

784 784 views
0 0 comments

1. fejezet

Episode updated 7 months ago
292 292 views
0 0 comments

Vid tanácstalanul nézett végig a rendetlenségen, ami a szobájában uralkodott. A könyvektől és ruhahalmoktól lépni sem lehetett az apró szobában, nem is beszélve a dobozokról, melyek a legkülönbözőbb helyekről köszöntek vissza rá. Oldalukon kövér betűk hirdették, mit tartalmaztak mielőtt így elbántak velük. Vid óvatosan átlépett a „Ragacsos régi regények” feliratú dobozon, majd egy elemlámpára lépve elegánsan hasra esett. Szitkozódva a lábához kapott, és megdörzsölte, mintha az enyhítené a fájdalmát. Már egy hete, hogy ide költöztek, de még mindig nem rakta rendbe a szobáját. Az egész egy reménytelenül nagy szeméttengerre emlékeztette, ami bármikor elnyelheti. A padlón széthányt ruhákon bárki kedvére végig feküdhetett, mint egy ágyon, ha hajlandó volt elviselni a redők közt megbújó éles vagy kemény tárgyakat. És neki pont egy ilyen lehetetlenül felforgatott helyen kell megkeresnie, amire most nagy szüksége van! Óvatosan lábra állt, majd lemondóan sóhajtott egy nagyot. Nem akarta, hogy édesanyja megtudja mire készül, de csak a jóisten meg ő tudhatja hol van az a fényképezőgép. Istent meg ugye hiába zargatná, úgyse szólna róla egy mukkot sem.
– Anya! Hol van a fényképezőgépem? – kiáltotta el magát barnás haját markolva. Türelmetlenül várt a romokban álló szoba közepén rugdosva pár felismerhetetlen régi kacatot. Olyan dolgokat is elhozott magával, amiket már évek óta nem is használt. Tényleg szüksége van még rájuk? Holmija felét akár ki is hajíthatná, végül is új életében nincs helye a régi dolgoknak.
– Mit akartál? – bukkant fel az ajtóban anyukája. Kócos haja lassan kezdett kibomlani a hajgumi szorításából. Kezére hagyományos gumikesztyűt húzott, olyat, amit minden háztartási boltban lehet kapni.
– Nem tudod, hol a fényképezőgépem?
– Minek az neked most? – Vid egy percig habozott. Tudta, hogy ez lesz, ha segítséget kér tőle.
– Szeretnék pár képet készíteni az erdőről – bökte ki.
– Szó sem lehet róla! – rázta meg anyja a fejét.
– Anya! Nem fogok bemenni az erdőbe, csak kívülről fényképezném – háborgott. Majd enyhítő körülményként hozzátette azt a mondatot, amit egy szülő sem hagyhatott figyelmen kívül hasonló esetben: – Ez a házi feladatom. Képzeld csak el, mit szólnának, ha azt mondanám anyám nem engedte, hogy megcsináljam a házim, mert félt engem a démonoktól. Ez nevetséges! – tárta szét a kezét. Anyja úgy nézett rá, mint egy gyerek akinek most mondták, hogy nincs is télapó.
– Talán te nem hiszel az ilyesmikben, de attól még azok az emberek eltűntek. Nem számít, hogy démonok rabolták el őket vagy sem.
– Igen, tudom – morogta Vid.
– Helyes – mosolyodott el az anyja. – Felőlem mehetsz, de légy óvatos! – Vid győzedelmesen elvigyorodott. Mégis sikerült meggyőznie az anyját.
– Az leszek, ha megmondod hol van a fényképezőgép.
– Lent van a nappaliban, valószínűleg a „Vid veretes vackai” dobozban.
– Hé! Nem arról volt szó, hogy nem fogsz több ilyen buta feliratot írni a dobozokra?
– Nem is írtam. Ez igazán találó név – vonta meg a vállát édesanyja. Vid cserébe egy szemrehányó pillantással ajándékozta meg.
– Hogy mondhatsz ilyet? Ennek semmi értelme – lépett rá óvatosan egy ruha halomra. Szeretett volna mihamarabb kiszabadulni ebből a felfordulásból, de ha édesanyja továbbra is feltartja, nem lesz elég ideje azokra a fotókra! Ha ma nem is készít képeket, azért nem ártana felmérni a terepet.
– Ó dehogy nincs! Csak ti fiatalok hajlamosak vagytok elfelejteni a legegyszerűbb szavakat is – kacsintott fiára, majd elállt az ajtóból, hogy átengedje.
– Jól van, ez talált – lépdelt le régies faragású lépcsőjükön.
– De szépen kérlek, ha még egyszer az életben költözésre vetemednénk, ne írj ilyen ostobaságokat a dobozokra! Kiröhögtek a költöztetők, amikor meglátták a feliratokat. – Nem hallott választ. Anyukája bizonyára durcás lett. Néha nehéz volt vele, mert úgy viselkedett, mint egy gyerek, de Vid tudta, hogy igazából nem ilyen, csak tetteti. Ennek ellenére jobban szerette így, mint úgy, amilyenné apja halála után vált. Akkoriban egy szót sem szólt, csak ült a régi ágyukon, és reményvesztetten nézett ki a háló ablakán. Vid csak erre az egy dologra emlékezett abból az időből, de ez épp elég is volt. Nem szívesen gondolt vissza arra az időszakra. A fényképezőgépet nem kellett sokáig keresni, hamar megtalálta a kandalló melletti piros betűs dobozban. Régi polaroid gép volt, amit az apja szívesen használt, mielőtt meghalt. Vid gyorsan a nyakába akasztotta, és a cipőjéért szaladt. Mikor már a kilincsre tette a kezét, megérezte, hogy anyja figyeli őt. Felé fordult, mire édesanyja összeborzolta a haját.
– Hé! Tudod, hogy ezt utálom.
– Megint nem figyeltél – nevetett rá. – Ha hazajössz, remélem rendbe teszed a szobádat. Szóval vigyázz magadra! – suttogta a fülébe csiklandós érzést hagyva maga után. Vid a fülére szorította a kezét, és morcosan vakarta azt meg.
– Ne aggódj már! Tudok vigyázni magamra – válaszolt bosszúsan, de hiába erőlködött, édesanyja ugyanolyan kedvesen mosolygott rá, mint mindig. Vid ajkát hatalmas sóhaj hagyta el, jelezve, hogy ezzel nem lehet mit tenni. Lenyomta a kilincset, és megkönnyebbülten hagyta maga mögött a házukat. Nem szeretett hazudni, de ez azon alkalmak közé tartozott, amikor nem tehetett mást. A büszkesége és az igaza forgott kockán, ezt pedig olyasvalaki, mint az anyja, nem érthette meg. Amatában – A városban ahová költöztek – az emberek hittek a démonokban. Többek között ezért is költöztek ide. Édesanyja szerette különleges ábrándokkal hitegetni magát, de Vid talán pont ezért, szöges ellentéte volt anyjának. Ő mindig a valós dolgokban hitt, és ettől senki és semmi nem tántoríthatta el. És most pont ezek miatt az elvek miatt készült az erdőbe, melyről mindenki úgy tartotta, hogy démonok lakják. Amata egyszerű vidéki kis város volt. Az emberek jól megfértek egymás mellett. Összetartóak voltak, ami Vidben valami furcsa eddig ismeretlen érzést keltett. Olyat, amit a nagyvárosban sosem érzett. Az otthon ízt, amitől minden olyan békés volt. Az idő itt sosem szaladt olyan gyorsan, mint a régi városukban, és látványra is különös békét árasztott.
Míg előző otthonukban a beton uralkodott, Amatában, ameddig a szem ellátott, mindent csodás fűtenger borított. A városnak két erdeje is volt. A Démon erdő, amin a Csobogó patak folyt át, és a Fehér erdő, amelybe bárki kedve szerint mehetett a Démon erdővel szemben, ahová ma már csak a bolondok merészkedtek. Ugyanis aki belépett az erdőbe, azt sosem látták viszont. Ez már évszázadok óta így volt, ezért természetes, hogy városi szokások is fűződtek hozzá. Az iskolában mindenki a közelgő ünnepekről beszélt, amin szokás szerint tüzet gyújtottak a Démon erdő melletti tisztáson, hogy így tartsák távol a démonokat a várostól. Az ünnepséget gyakran különböző népi játékok is tarkították. Vid nevetségesnek találta, hogy az amataiak még ünnepet is tartanak tévhiteiknek. De mikor ezt szóvá is tette osztálytársainak, akaratlanul is vitába keveredett. Tudtán kívül megsértette őket, nem is gondolta, hogy másoknak rosszul esett, amit mondott. De Vid világ életében makacs típus volt, ha az igazáról volt szó, megmondta nekik, hogy nem fél ezektől a mondvacsinált démonoktól, és bemegy abba az erdőbe. Osztálytársaival megegyeztek, hogy elmegy az erdőbe, és bizonyítékot is hoz, hogy ott járt. A megállapodás szerint fényképeket kell készítenie az erdőben a Csobogó patakról, hogy még véletlenül se verje át őket azzal, hogy a Fehér erdőbe megy a rettegett erdő helyett. Vid mérgesen messzire rúgott egy út menti kavicsot. Ostobán érezte magát. Már megint nem tudta befogni a száját, és most mindenki utálja. Tudta, hogy iskolatársai azt suttogják a háta mögött, hogy ő az a beképzelt nagyvárosi fiú, aki idejött a levegőt rontani. Megint elrontott mindent, ráadásul egy ilyen lehetetlen helyzetbe került. Az egész most már gyerekes dolognak tűnt, de vissza sem akart fordulni. Ő okozta magának, és most neki is kell ebből kimászni. Milyen könnyű is lenne az élet kihívások nélkül…

Comments:

There are no comments yet, why not be the first?