bowl fire
Ver 180x255 kaome

Kamome, a végtelen erdő

by Ayumi's avatarAyumi

Vid és édesanyja új városba költöznek. Csakhogy a városban van egy furcsa erdõ, melyrõl azt beszélik, hogy démonok lakják, és aki egyszer belép oda, az nem tér vissza. Vid nem hisz ebben, és hogy igazát bizonyítsa, bemegy az erdõbe. De rá kell döbbennie: Új világba érkezett. Hogy haza juthasson, még...

787 787 views
0 0 comments

2. fejezet

Episode updated 7 months ago
162 162 views
0 0 comments

A Démon erdő látszatra olyan volt, mint egy átlagos erdő. A fák ugyanolyan zöldek voltak, bár már érezhető volt az ősz közeledte. Némelyik fa levelei már sárga vagy barna külsőt öltöttek. Csak az erdőt körül ölelő patak volt szokatlan, hiszen minden erdő más és más. De még ez a patak is rejtegetnivaló nélkül várta, hogy valaki elmenjen fölötte a kis fahídon. Felszínén hívogatóan csillant meg a fény, ahogy a nap sugarai érték. Vid hátán ennek ellenére is borzongás futott végig, amikor az erdő közelébe ért. Mert a külső néha mást rejteget. A fák mögött ott bujkált a sötétség, ahová a fény már csak ritkásan ért el. Maga sem tudta miért, de valami nyugtalan érzés motoszkált benne. Talán még magának sem vallotta be, de egy kicsit tartott attól a lehetőségtől, hogy még sem neki van igaza. Végül is tényleg eltűntek azok az emberek. Valószínűtlen, hogy a démonok vitték el őket, de ez a mese kiváló alibiül szolgálhatott a bűnözők számára. De azt sem zárta ki, hogy esetleg egyszerű farkasok vagy más vérszomjas állatok álltak az eltűnések mögött. De mégis a legjobban attól félt, hogy egy őrült gyilkossal találja szemben magát. Egy gyilkossal, aki csak arra vár, hogy lecsaphasson az eltévedt emberekre. Vid mérgesen zsebre vágta a kezét. Túl sok filmet néz, nem is beszélve a könyvekről, amiket szívesen olvasott szabadidejében. De tudta, hogy igazából nem erről van szó. Amikor hat éves volt egy bolti rablás alkalmával megölték az édesapját. Kicsi volt még, nem igazán értette a dolgot, csak annyit tudott, hogy apjával már soha többé nem találkozhat. Azóta is ahányszor gyilkosságról hallott vagy olvasott, az apja jutott eszébe, hogy valaki elvette őt tőle. Azt akarta, hogy azoknak az embereknek is úgy fájjon, ahogy neki fájt, hogy ők is érezzék azt, amit ő érzett. Félt, hogy ha ilyen emberekkel találkozna, eluralkodna rajta ez az érzés. Ugyanakkor tudta, hogy ha megtehetné is, képtelen lenne embert ölni. Mert akkor ő is egy lenne közülük, olyanná válna, mint ők. Karjait összekulcsolta maga előtt és erősen a gyomrához nyomta. Nem szabadna most ilyenekre gondolnia. Ha már elhatározta, hogy bemegy abba az átkozott erdőbe, akkor be fog menni. Nem számít, mi történhetne, vagy mi fog történni, hiszen előbb-utóbb úgy is sor kerül rá. Kivéve, ha gyáván megfutamodik. Kelletlenül elmosolyodott. Nem vallana rá, ha feladná most, néhány alaptalan gondolat miatt, amiktől így elsőre beijedt. Hamar összeszedte magát, és elindult a fahíd felé, mely az erdőbe vezetett. Már biztos volt benne, hogy holnapra halasztja a fényképezést. Késő délután volt, ő meg lehetőleg sötétedés előtt haza akart érni. Fogalma sem volt, hol fog a Csobogó patakba botlani az erdőn belül, mert a patak valahol a másik oldalról folyhatott az erdőbe. A fahíd tövében vörös pipacsok nőttek, amik vidáman bólogattak a fel-feltámadó szellőre. Közülük egy útjelző tábla magasodott ki, amire különös módon semmi sem volt írva, ezért talán nem is nevezhetjük igazi útjelző táblának. A fák kapuszerűen hajoltak fölé, mintha csak a fénytől akarnák óvni. A Nap sugarai ritkásan szűrődtek be, alaktalan foltokat festve a kicsiny ösvényre, amin haladt. Vid szeme a világos rét után nehezen szokott hozzá a félhomályhoz, ami az erdőben uralkodott. Míg kívülről csak pár fán látszott az ősz előjele, ahogy az erdőben sétált egyre több fa alatt látott kis kupacba gyűlt leveleket. A szokatlanul nagy csöndben Vid feje teljesen kitisztult, az eddig cikázó gondolatai most lassú felhőkként gomolyogtak benne. Biztos, hogy ettől az erdőtől tart mindenki? Ez a Démon erdő, amiről mindenki csak rettegve beszél? Nem, ezt az erdőt nem lakhatták démonok, sem más efféle gonosz teremtmények, ebben biztos volt. Hűs szellő simított végig a karján tompa dobogó hangot hozva magával. Vid a hang iránya felé kapta a fejét, és lélegzetét visszafojtva fülelt. Messzi hang volt, talán csak a képzelete játszott vele, vagy akár egy szarvas is lehetett. A zaj abba maradt, és vele együtt nyugtalansága is megszűnt. Az erdőben más élőlények is élnek, nem kellene így megijednie minden apró nesztől. Lassan tovább indult magába szívva a fák jellegzetes friss illatát. Mikor behunyta a szemét színes fényben úszó alakzatok jelentek meg előtte. Ám ezt az édes nyugalmat váratlanul megzavarta valami oda nem illő érzés. A tompa hang felé közeledett, avar zörrenést hallott egyre közelebbről és közelebbről. Szíve hevesen vert, kinyitotta a szemét félve attól mi vár rá. Valami kíméletlenül ledöntötte a lábáról, azt sem tudta hol van, a világ zavarosan táncolt előtte. Egy barna szempár nézett vissza rá. Egy pillanatig csak a szemekhez tartozó arc töltötte be látóterét. Egy lány arca volt. Mutatóujját szigorú ó betűt formáló ajkaihoz emelte, majd villámgyorsan el is futott. Lépései hangját hamar elnyelte a távol. Vid egy percig mozdulni sem tudott és nem is mert. Némán bámult az eget eltakaró lombokra. Mi volt ez az egész? Hogy került ide ez a lány? Gyorsan felült, hátha még megpillanthatja őt a távolban, de csak a fák néztek vissza rá. Már bánta, hogy nem rohant azonnal utána. Minden figyelmeztetés nélkül döntötte fel, és még csak bocsánatot sem kért. A fiú óvatosan feltápászkodott, leporolta magát, és kiszedte hajából a leveleket. A lány után készült menni, hátha esetleg utoléri még valahol. Ha máshol nem, a városban biztos találkoznak még.

- Hé, te! – állította meg egy rekedtes hang. Vid az illető felé fordult, felkészülve a legrosszabbra, hogy talán tényleg egy gyilkossal vagy egy hajléktalannal hozza össze a sors. Meglepetésére egy fehér ló nézett vissza rá, amitől kis híján újra elesett. Nem, annyira azért még nem ment el az esze, hogy beszélő lovakkal társalogjon. A tekintete feljebb vándorolt, és egy tagbaszakadt, barátságtalan arckifejezésű férfit látott meg a lovon.

- Nem láttál erre egy lányt elfutni? – kérdezte a férfi kivillantva sárgás fogait. Vid alig bírta levenni tekintetét régies viseletéről. Még egy kardot is látni vélt a férfi oldalán, amitől egyre kellemetlenebbül érezte magát. A férfi ingerülten a földre köpött.

- Nos, láttál vagy sem? – Vidnek egy pillanatra eszébe jutott, hogy a lány mit üzent neki, és nyelt egy nagyot. Lehet, hogy nagy bajban van, és vele együtt már ő is.

- Azt hiszem arra ment – mutatott jobbra, lesütött szemmel. A férfi gyanakvón méregette a fiút, aki idegesen lépett egyik lábáról a másikra.

- Remélem tudod, hogy ha véded, akkor te is bűnhődni fogsz öcsi. – Vid halkan sóhajtott egyet, és behunyta a szemét. Ha most lebukik, mindennek vége. De támadt egy ötlete, már tudta mit kell tennie. Felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett.

- Még engem gyanúsít, hogy őt védem?! Én csak sétálni indultam, az a szemtelen lány meg egyszer csak felbukkant, és fellökött! – hadonászott, majd felháborodott hangon folytatta. – Ráadásul még a táskámat is magával vitte. Menjen már, arra ment! – A lovas megrökönyödve nézett rá, majd köszönés nélkül elvágtatott, felverve maga mögött a port és az avart. Vid lélegzetét visszafojtva várt még egy pillanatig, majd reszketve görnyedt előre, tenyerével térdén keresve támaszt. Ez volt az egyetlen ötlete, ami eszébe jutott, és nem volt benne biztos, hogy sikerülni fog. Még is csak volt értelme annak az egy év színjátszásnak, amit anyja erőltetett rá. Nem ismerte a helyzetet, hogy miért is üldözte a lovas a lányt, de nem sok jót sejtett. Ez az egész kezdte nagyon összezavarni. Hogy kerültek ide? Azt hitte a városból senki sem merészkedik az erdőbe rajta kívül. Most már mindenképp látni akarta újra a lányt. Válaszokat várt tőle. Gyors léptekkel elindult abba az irányba, amerre sejtette eltűnni, de minél tovább kereste, annál reménytelenebbnek érezte, hogy megtalálja. Valószínűleg már rég elhagyta az erdőt, ami nem is csoda. Hamarosan neki is haza kéne indulnia, de addig nem akart, amíg nem tudta biztosan, hogy a lány biztonságban van. Valaki egy hirtelen rántással az árnyékba húzta, és máris egy fa törzsét érezte a hátának dörzsölődni. A lány, akit eddig keresett, most szemtől-szemben állt vele, és egy vadásztőrt szegezett a nyakához. Arca bármire való elszántságot tükrözött, és Videt az a gondolat is nyugtalanította, hogy talán épp most rohant az igazi gyilkos karjai közé. Testén hamar bénultság lett úrrá, mikor tudatosult benne, hogy egy hideg penge bármikor a húsába fúródhat.

- Elment már? - kérdezte a lány hűvös hangon. Vid rémülten a késre bámult, majd vissza a lányra.

- Mit akarsz azzal? – hebegte elhaló hangon. A lány türelmetlenül felsóhajtott, és erősebben nyomta a fának.

- Elment már? – szegezte neki újra a kérdést. A penge már csak hajszálnyira volt Vid torkától. A fiú szaggatottan vette a levegőt, füle zúgott szívverése hangjától. A fa kérge szúrósan nyomódott tenyerébe.

- Igen – lehelte, miközben próbált nem hozzáérni a kés éléhez. A lány megkönnyebbülten sóhajtott fel, és hátrébb lépett. Vid óvatosan a földre csúszott, mikor végre megszabadult a tőr látványától. Hitetlenkedve kapott a nyakához ott, ahol az imént még a hűs pengeélt érezte. Most már jobban megfigyelhette támadóját. Az valószínűleg egyidős lehetett vele, de nem ez volt a legmegdöbbentőbb dolog, amire felfigyelt. Fel sem tudta fogni, hogy nem vette eddig észre ezt a különös öltözéket. A lányon levendula-lila középkori tunikához hasonló, ujj nélküli ruha volt. Barna bőr csizmája cseppet sem hasonlított a lányok között mostanában nagy népszerűségnek örvendő csizmákra. Ezt a csizmát por borította és egészen kopottnak tűnt. Derekát széles türkíz-zöld kendővel tekerte körbe, ami alól néhol különös bőrkészítmények lógtak ki. Az egyik egy bőrtok volt, melyben felismerte a tőrt, amit nem is olyan rég, még a nyakához szorítottak.

A lány hullámos haját lófarokba kötve hordta, mely sötétbarna volt, akárcsak a szeme.

- Mit bámulsz? – mordult rá a lány karbatett kézzel. Vid nem válaszolt. Még mindig alig hitte el a történteket. Azt hitte senki sem jár már az erdőbe, és most két emberrel is találkozott, akik akár meg is ölhették volna. Ez a lány meg úgy beszél hozzá, mint ha semmi sem történt volna. A lány váratlanul felkacagott.

- Hú öregem, csak nem hitted, hogy tényleg elvágom a torkod? – nyújtotta felé a kezét, de Vid arckifejezése láttán leeresztette és elhallgatott.

- Ne vágj már ilyen képet! Ha beárulsz, sem öltelek volna meg. De te segítettél nekem, és én nem szoktam megölni azt, aki segít a bajban. – Vid a lányra bámult. Ezt most komolyan gondolta?

- Pedig elég jó színész vagy – bökte ki. A lány arckifejezése megváltozott. Bizonytalanul nézett vissza rá.

- Színész? Az meg mi? – Vid csodálkozva tátotta el a száját. Hát nem tudja?

- Nem tudod? – kérdezett rá a biztonság kedvéért. Lehet, hogy a lány megint csak játszik vele, ahogy az imént. De a lány nemlegesen rázta meg a fejét.

- Tudnom kéne? – Vid tanácstalanul nézett bele a barna szemekbe. Jobb lesz, ha hagyja a dolgot. Aztán eszébe jutott, hogy a lány esetleg egy másik országból valósi, hiszen ez sok mindent megmagyarázna. Az öltözékét, és akár a furcsa viselkedését is.

- Nem tudom neked mit mondtak – emelkedett fel, hogy fejük egy szintben legyen. -, de a városiak szerint a Démon erdő veszélyes. Hamarosan sötétedik, talán nem kéne itt lennünk. Ha gondolod, visszakísérhetlek a városba, még én is új vagyok Amatában. – A lány gyanúsan mérte végig. Vid egy pillanatig azt hitte, valamivel megsértette a lányt, de akárhányszor gondolta újra át, amit mondott, abban nem talált semmi kivetnivalót.

- Nem vagyok ostoba, nem dőlök be ilyen átlátszó trükköknek – rántott tőrt, és a fiú felé indult. Vid rémülten tért ki az útjából.

- Hé, nyugi! Nyugodj le! – Tenyerét a magasba tartotta, úgy hátrált pár lépést – Nem akarok semmi rosszat. Én… én nem tudom mi rosszat mondtam, de ne haragudj rám! Beszéljük meg, oké? – A lány megtorpant, copfjából kimaradt tincsei lustán lengtek arca körül. A fiú és ő némán farkasszemet néztek egymással. A távolban kabócák siratták a napnyugtát. Egy közeli fáról apró gallytöredék pattogott le. A fiú és a lány összerezzentek az apró neszre.

- Miért akartál rám rontani? – Vid a nagy csend után akaratlanul is szinte suttogva szólalt meg. Ez olyan érzést keltett benne, mint amikor az ember könyvtárban vagy múzeumban van. Alapjában véve nincs sok értelme a suttogásnak, mégis mindenki azt teszi, és ettől már nem is tehet mást, mert szinte elvárható, hogy így tegyen. Zavartan megköszörülte a torkát. A lány tekintete szinte a szemébe fúródott.

- Ilyen szöveggel szokták az ártatlanokat is elcsalni, és aztán… - elfordította a fejét. Arca keserű grimaszt öltött. – megölik őket. Hánynom kell az ilyenektől. – Vid sóhajtva lehunyta a szemét.

- De tudod, hogy én nem vagyok ilyen. Nálam nincs semmi – habozott egy ideig mit mondjon – fegyver. Én nem ölök embert, mert apámat is… - Elharapta a mondatot. Ez nem tartozott másokra, főleg olyanokra, akiket nem is ismert még.

- Igazad van. Ha meg akarnál ölni, már megtehetted volna - mondta, és a bőrtokba csúsztatta a tőrt.  Az olyanok, akikről beszéltem nem kezdenének ki velem. A védteleneket szeretik, akik nem jelentenek számukra nagy veszélyt. Vagy nincs igazam? – Vid nem tudta mit felelhetne erre. Ez a lány furcsa volt. Még sosem találkozott olyannal, aki ilyen természetesen beszélt ezekről a dolgokról. Az emberek, ha lehet, kerülik a halál gondolatát.

- De elárulnád mi volt ez a mese arról a… minek is nevezted? Varosról vagy miről – vakarta meg a fejét. Vid elkerekedett szemekkel nézett rá.

- A városról, Amatáról! Hisz te is ott laksz! – tárta szét karjait. A lány megrázta a fejét.

- Én itt lakom, Kamomében. - Vid egy pillanatig meg sem tudott szólalni. Ez a lány valószínűleg szórakozik vele. Hogy lehetnének Kamomében vagy hol, mikor Amatában vannak?

- Najó, elég volt. Ne szórakozz velem!

- Én nem szórakozom - vonta meg a vállát a lány értetlenül. - Nem értem mi bajod.

- Figyelj, én nem tudom milyen Kamoméről beszélsz, és különben is, nekem most már haza kell mennem. Jössz vagy maradsz? - nyújtotta a lány felé a jobbját, aki csak homlokát ráncolva nézte azt.

- Én itt lakom - nézett fel újra, és Vid leeresztette a kezét.

- Itt? Az erdőben?

- Erdőben? - kérdezett vissza a lány. Vid úgy érezte egy végtelenül hosszú és értelmetlen játékot játszanak. Kezdte azt hinni, hogy a lány még is igazat beszél. Vagy bolond. De nem tűnt annak.

- Ez itt a Démon erdő. Vagy nem itt laksz? - kérdezte a tőle telhető legtürelmesebb hangnemben. A lány töprengve húzta össze a szemöldökét. Úgy tűnt, őt is legalább annyira idegesíti a helyzet, mint Videt.

- Ezt akkor hagyjuk! Honnan jöttél? Úgy értem, merre van az-az Amata? - Vid nem egészen értette a kérdést, de végül válaszolt.

- Az erdőn kívül - tette zsebre a kezét, majd egy kis latolgatás után hozzá tette, hogy - a patakon keresztül, egy kis fahídon jöttem ide.

A lány elgondolkodva mérte végig.

- Mutasd meg a helyet!

Vid nem igazán értette mit kell ezen megmutatni, de úgy döntött jobb, ha nem ellenkezik. A lánynál még mindig ott volt a tőr, és ez nagyon zavarta. Nem sokat kellett gyalogolniuk, mert szerencsére Vid nem merészkedett olyan mélyen az erdő belsejébe, de ahogy közeledtek a helyhez ahonnan, jött, Vidben egyre rosszabb érzés lett úrrá. Közel voltak, de a fák nemhogy ritkultak volna, hanem egyre sűrűbben magasodtak föléjük.

- Nos? Közel vagyunk már? - Vid összerezzent. Most először szólalt meg a lány, mióta elindultak.

- Nem tudom. Valahol itt volt, de most nem találom! Egyszerűen... – Kétségbe esve fordult meg, és akkor meglátta azt, amit eddig a sötétben nem fedezett fel. Az ösvény mentén pipacsok voltak. És a pipacsok közül egy útjelző tábla nézett vissza rá felirat nélkül. Ugyanaz az útjelző tábla, amit a fahídról egyszer már látott.

Comments:

There are no comments yet, why not be the first?