bowl fire
Ver 180x255 kaome

Kamome, a végtelen erdő

by Ayumi's avatarAyumi

Vid és édesanyja új városba költöznek. Csakhogy a városban van egy furcsa erdõ, melyrõl azt beszélik, hogy démonok lakják, és aki egyszer belép oda, az nem tér vissza. Vid nem hisz ebben, és hogy igazát bizonyítsa, bemegy az erdõbe. De rá kell döbbennie: Új világba érkezett. Hogy haza juthasson, még...

1113 1113 views
0 0 comments

4. fejezet

Episode updated 8 months ago
167 167 views
0 0 comments

Fagyos levegőt szívott be, mely ólmosan töltötte meg a tüdejét. Minden lélegzetvételénél ezernyi tű szúrt kíméletlenül az egész belsőjébe.  A világ forgott vele, a képek kuszák voltak, és ő hiába próbált utánuk kapni, azok kicsúsztak az ujjai közül, halvány derengést hagyva maguk után. A nehéz köd füstös szürkülete mögül lassú foltok szálltak alá. Fekete és fehér foltok borították be a fölötte húzódó átláthatatlan sötétséget. Egy pillanatra tisztábban látott mindent, majd a vonalak kuszán szétcsúsztak a szeme előtt.

-  Ébresztő, indulunk!  - Kaolin hangja hideg zuhanyként zúdult rá, kitörölve utolsó emlékfoszlányát is az álmáról. Morcosan a bal oldalára fordult és összekucorodott.

- Nem megyek suliba – motyogta félálomban. Kaolin az égre emelte a szemeit. Fogalma sem volt mit jelentettek a fiú szavai, de most nem volt találgatós kedvében. Határozott mozdulattal megigazította a copfját, majd a kezében lévő húsgombócra emlékeztető étel egyikét a fiúhoz vágta, ami cuppogó hanggal ért célt, a fiú hátán széttrancsírozódva. Az morcosan ült fel.

- Ez meg mi a… - Egy pillanatra nem tudta hol is van, de hamar visszatértek az emlékei a tegnapról. Itt ragadt az erdőben, és olyan dolgokat tudott meg ettől a lánytól, amiket még most is alig hitt el. Sötétedésre találtak el erre a kis tisztásra, és viszonylag hamar elaludtak. Azt hitte, csak álmodta az egészet, de ezek szerint mégsem.

- Nálatok mindenki ilyen sokáig alszik? – mérgelődött Kaolin. Vid hatalmasat sóhajtott. Ez az egész nagyon is valóságosnak tűnt.

- Azt hiszem csak akkor, ha teheti – nyújtózkodott egyet, majd a húscafatokra mutatott undorodva.  – Hát ez?

- Edd meg, aztán indulunk!                   

- Mármint ezt? – rázta le magáról a maradványokat.

- Nesze, itt van még egy – dobott a fiúnak egy másik gombócot Kaolin. Vid több-kevesebb sikerrel, de elkapta. A zsömle nagyságú gombóc még meleg és puha volt, külseje pirított barna fasírthoz volt hasonlatos.

- Ez mi?

- Mokett.

Vid bizalmatlanul méricskélte a mokett nevezetű ételt, majd úgy döntött, csak nem lehet olyan rossz, ha ezt megeszik az itteniek. Miután beleharapott, puha hús omlott szét a szájában, enyhén csípős utóízzel.

- Éf evf mibővf an? – kérdezte a tőle telhető legartikuláltabban, ami tele szájjal nem is volt olyan egyszerű feladat.

-  Darált belsőségekből meg egy kis Capsicum annuum keverékéből. – Vid köhögve a markába köpte a félig megrágott belsőséget. Kaolin arca egy pillanatra megrándult a visszafojtott nevetéstől. A fiú kiábrándulva tette arrébb a mokettet és tenyerét a nadrágjába törölte. Vajon Kaolin ezt is lopta?

- Hová megyünk?

- Sokat én sem tudok – vonta meg a vállát, majd Vid felvont szemöldöke láttán folytatta. – Megkérdeztem valakit, hogy merre lakik a Látó, de ő is csak találgatni tudott.

- És mi dolgunk egy… Látónál? – A fiú próbálta úgy feltenni ezt a kérdést, mint ha mi sem lenne természetesebb.

-  A Látó sok kérdésünkre tud majd választ adni. Nem szoktak mindennap olyanok felbukkanni itt, mint te. – Vid ezen egy kicsit elgondolkozott. Lehet, hogy az anyjának igaza volt ezzel a hellyel kapcsolatban. El sem hitte, hogy most az egyszer igazat ad neki a természetfelettiekkel kapcsolatban. Erről eszébe jutott valami, amit ezek után mindenképp meg szeretett volna tudni.

- Ugye nálatok nincsenek boszorkányok? – Már látta is maga előtt a Jancsi és Juliska meséjéből előbukkanó pórul járt boszorkányt.

-  Az olyasmi, mint a színész? – Kaolin látszólag teljesen komolyan gondolta a kérdést. Vid majdnem elnevette magát ezen.

- Inkább felejtsd el! – kelt fel, hogy lesöpörje magáról a leveleket és a mokett darabjait.

- És az mi? – A lány a Vid alatti avarkupacra mutatott, ami alól a fiú fényképezőgépe látszott ki.

- Jó ég! Ha nem figyelmeztetsz, talán itt hagytam volna. – Leguggolt a gép mellé, és gyengéd mozdulatokkal lesöpörte róla az avart. Annak semmi baja sem volt. A kezébe vette, és a lányhoz vitte.

- Ez egy fényképezőgép – Kaolin érdeklődve a gép fölé hajolt. – Várj, megmutatom!

Tett pár távolodó lépést a lánytól, és egy kattintással lefényképezte. A lány rémülten kiáltott fel.

- Mit csináltál velem?

Vid felmutatta a gépből kicsúszott polaroidfényképet, és amikor visszament a lányhoz, a kezébe adta.

- Látod? Az ott te vagy a képen.

- Nahát! – Kaolin megbökte a képen lévő önmagát. – Hogy zártál be? Miért nem mozgok?

- Nem zártalak be, csak… - Erősen gondolkodott mit is mondhatna egy olyasvalakinek, aki még csak nem is látott ezelőtt fényképet. – Befogtam a rólad visszaverődő fényt egy pillanatra.

A lány láthatóan még most sem értette a dolgot, de azért bólintott és csodálattal vizsgálta tovább a képet.  Vid megköszörülte a torkát, mire a lány szórakozottan abbahagyta a kép szaglászását. Zavarában gyorsan maga mellé csapta a képet tartó kezét. Az arcán apró vörös csík jelezte, a helyet ahol megvágta az arcát. Kaolin úgy tett, mintha megvakarná a helyét, de Vid észrevette, hogy csak így próbálja leplezni iménti ügyetlenségét.

- Ha gondolod, megtarthatod – vonta meg a fiú a vállát.

- Mit? – A lány bosszankodva dörzsölte meg az orra alatti csíkot.

- Hát a képet – Kaolin a fiúra nézett, majd a kezében lévő képre. Tekintete sokáig elidőzött a polaroidon. Vid egy pillanatra vágyakozást olvasott ki a lány szeméből, de az mintha csak megérezte volna, szemöldök ráncolva nyújtotta vissza a képet neki.

- Nem kell – Vid nem igazán értette miért. Hiszen az előbb még tetszett neki. Nehezére esett megérteni a lányt. Mintha szándékosan utasítana el mindent, ami csak egy fikarcnyi érzést is kivált belőle.

- Biztos vagy benne? – A lány mogorván megrázta a fejét, minek következtében copfja hevesen lengett ide-oda.

- Úgy sem tudnék vele mit kezdeni, és különben sem tudom, hová tehetném – Vid csalódottan készült zsebre tenni a képet. Ez a lány tényleg nem normális. Miért nem fogadja el? Nincs abban semmi különös. Úgy gondolta talán ez a gesztus majd segít a köztük lévő láthatatlan falat lebontani. Nem ismerték még egymást, és ez feszélyezte. Jobban mondva az a tőr feszélyezte, ami Kaolinnál volt, és az, hogy a lány esetleg idegenekkel szemben szívesebben használja. Eközben Vidnek eszébe jutott valami, amivel mindketten elégedettek lehetnének.

- És mit szólnál ahhoz, ha megőrizném neked, amíg itt vagyok? Neked nem is kéne addig bajlódnod vele, nálam biztonságban lenne, és ha még is szükséged volna rá, később visszaadnám. – A lány kicsit meglepődött az ötlet hallatán, de látni lehetett a vívódást az arcán.

- És miért tennéd ezt meg értem? Ez csak egy pék…

- Kép – javította ki a fiú.

- Mindegy – intette le a lány. – Nem fogadhatom el.

- Szerettem volna, ha egy kicsit… - Vid inkább elhessegette az iménti gondolatot, amit ki akart mondani. Nem volt olyan fontos, hogy tudja a lány.  – Nálunk az ajándékot nem illik visszautasítani. Ez egy szokás. – A lány némán maga elé tátogta az ajándék szót, amiből Vid arra a következtetésre jutott, hogy ismét valami újat mondott neki.

- Rendben – egyezett végül bele egy nagy sóhajtás kíséretében. – Akkor elfogadom az… ajándékot. – Vid megnyugvással tette zsebre a polaroidot a fényképezőgép kíséretében. Mégis sikerült meggyőznie a lányt, bármilyen makacs is.

- Csak el ne felejtsd visszakérni, mielőtt haza jutok. – Vid fejében átfutott a gondolat, hogy vajon tényleg lesz-e ilyen. Haza fog valaha innen jutni? Látja még édesanyját? Annyi mindent szeretett volna elmondani neki. Hogy hazudott, hogy miféle titkokat rejt valójában a Démon erdő, és azt is, hogy már nem kell mindent magára vállalnia, mert ő mindig ott lesz vele. De tényleg ott lesz vele? Már egyáltalán nem volt ebben biztos. Bizonyára oka van annak, hogy az amataiak senkit sem láttak viszont az erdőbe belépők közül. Neki viszont nem szabad csak ezért feladnia. Ha megpróbál innen kijutni, legalább eggyel nő a sikerre való esélye.

- Gyere, indulunk! – intett neki Kaolin egy közeli csapás felé mutatva. Vid még gyorsan körbe nézett, nehogy itt felejtsen valamit, de mivel úgy találta mindene megvan, elindult a lány nyomában.  Csak a földön szétszóródott mokett darabkák tanúskodtak arról, hogy azon a tisztáson aludtak…

***

Az idő már délutánra járhatott, bár Vid órája még mindig 14:37-et mutatott. Ez az óra szintén az édesapjáé volt. Mindig viselte, még a halála napján is. Vid nem emlékezett rá, hogy pontosan mikor állt meg, de édesanyja váltig állította, hogy egészen addig a napig még működött. De akár járt, akár nem, sokat jelentett neki ez a karóra. Így bárhol is járt, apja vele volt. Már pedig most nagy szüksége volt rá. Olyan egyedül volt, mint még soha. Egy ismeretlen helyen, ismeretlen szokásokkal, ahol nem tudhatta mi minden várhat még rá. A végtelenül nagy rengeteg reggel óta ugyanolyan komorsággal nézett vissza rá. Vid remélte, hogy még ma találkozhat a Látóval, de a fák semmit sem árultak el arról, hogy hol járnak, és hogy mennyit kell még fáradozniuk. A percek és az órák unalmasan teltek, csak Kaolin sürgette olykor-olykor. Ilyenkor Vid morogva próbált gyorsítani a léptein. A lány könnyedén járt a kövek és a gyökerek közt, de a fiú lába nem szokott hozzá az ilyen utakhoz. A gyökerekben folyton elbotlott, a kövek pedig nyomták a talpát. Kaolin hajszolása pedig nemhogy segített volna, hanem egyre jobban kedvét szegte. A szomjúság és az éhség egyre jobban eluralkodott rajta, de nem mert szólni, mert még emlékezett a lány feltételeire. Azért még sem akart teljesen magára maradni ezen az átkozott helyen.  Hogy megtörje a csöndet, egy ízben megkísérelte megtanítani a lányt barchobázni is, de rá kellett jönnie, hogy ez nem a legmegfelelőbb játék kettőjüknek. Hamar elakadtak, hiszen kevés kifejezést ismertek mindketten. Azóta egy szó sem esett köztük. Vid unottan rugdosott maga előtt egy tobozt, miközben lassan egy kérdés merült fel benne, amit már eddig is furcsállt valamennyire.

- Kérdezhetek valamit? – Még mindig jobb volt egy harapós lánnyal társalognia, mint a semmi.

- Már kérdeztél.  – A fiú összevonta a szemöldökét.

- Mikor? – A toboz majdnem kitért a lába elől miközben egy ívet írt le előtte.

- Most – fordult hátra Kaolin, hogy rá pillanthasson. Ha ez vicc volt, akkor annak elég gyenge – gondolta Vid, de inkább nem tette szóvá a dolgot.

- Csak azt akartam tudni, hogy, hogy lehet, hogy még senkivel sem találkoztunk eddig? – A lányra nézett, és a biztonság kedvéért pontosított.  – Úgy értem, elég sokan élhettek itt, és mi még egy emberbe sem botlottunk a nap folyamán. – A lány komoran a fák árnyékára tekintett.

- Nálunk csak az marad életben, aki elég ügyes – Vid megtorpant, és a toboz roppanva horpadt be a talpa alatt. Abban a pillanatban valami a mellkasának csapódott, és a talaj kicsúszott a lába alól. Kaolin és ő hatalmas puffanással értek földet. A lány rajta térdelt, a rossz emlékeket idéző tőrrel a kezében.

- Ezt meg miért kellett? – nyögte a fiú.

- Ne ijesztgess! – tette el a kést megkönnyebbülten a lány.

- Ezt pont te mondod? – hápogott a fiú elképedve, cserébe egy megsemmisítő pillantást kapva.

- Hát nem érted? Pontosan erről beszéltem – szállt le Vidről.  – Itt nem tudhatod mi vár rád vagy, hogy mikor kapsz egy halálos döfést a hátadba. Addig örülj, míg nem futunk össze senkivel! Mi itt nem tudjuk megválogatni mit együnk, és aki nem akar osztozkodni az kíméletlenül megöli a másikat. Aki pedig nem akar meghalni, az vagy öl, vagy gyáván megbúj valahol és elbukik. Én sok mindenen mentem keresztül, de még itt vagyok és élek – nézett egyenesen Vid szemébe, és ebből a fiú megértette, hogy komolyan beszél. Úgy érezte, hogy megbántotta őt. Még mindig tartott tőle, de már kezdte érteni, hogy miért viselkedik így. Bizonyára a lopás is csak egy volt a sok szörnyűség közül, amire szüksége volt az életben maradáshoz.

- Ne vágj már ilyen képet! Ez nem olyan nagy dolog. Ha itt élnél, te is megszoknád ezt – vont vállat Kaolin. – De az is lehet, hogy előbb halnál meg – tette hozzá a hatás kedvéért.

- Ez nem volt vicces – jegyezte meg a fiú, de tudta, hogy igaza van a lánynak. Ő nem tudna embert ölni.

- Ezt csak azért mondod, mert igazam van – kacagott Kaolin, miközben felsegítette a döbbent Videt. Ilyen hamar kiismerte őt, vagy valóban nem nézi ki belőle, hogy tud kemény is lenni?

- Hmm! Ha gondolod, pihenhetünk egy kicsit.

- Miből gondolod, hogy nem sikerülne életben maradnom? – kötötte továbbra is az ebet a karóhoz.

- Még mindig itt tartasz? – kérdezte Kaolin, és a Vid mögötti helyet kezdte el fixírozni.

- Hogy tarthatnék máshol? Ha bele gondolok, nálunk legalább olyan veszélyek vannak, mint itt. – A lány gondolataiba merülve végig mérte őt, és tekintete megállapodott a zsebén, amiben a fényképezőgép lapult. A fiú már kezdte kényelmetlenül érezni magát, lehet, hogy még sem kellett volna makacskodnia. Kaolin végre megszólalt.

 - Igazad van, végül is azt sem tudom honnan jöttél. – A lány idegen tekintettel fürkészte, de Vid meg se rezzent. A lány egy ötlettől vezérelve a türkiz kendőhöz emelte a kezét és előhúzta a vadásztőrt. A fiú még levegőt is elfelejtett venni. Most biztos magára haragította, vagy le akarja tesztelni a rátermettségét. Megmondta neki, hogy ha sokat fecseg ez lesz, de ő tovább feszítette a húrt, és most le fogja vágni egy testrészét. Egy ujját vagy mindjárt a kezét? És mi van, ha a nyelvét? De nem volt ideje tovább gondolkodni, mert ekkor a lány megszólalt.

- Ideje enni valamit, elmegyek vadászni – Vid óvatosan kifújta az izgalomtól eddig visszatartott levegőjét.

- Mi van veled? Szörnyen nézel ki – ráncolta a homlokát a lány.

- Öö… semmi, csak azt hiszem én is megéheztem – vakarta meg a fejét, és még egy kínos vigyort is megengedett magának.

- Aha – vonta meg a vállát Kaolin. – Amíg távol vagyok, szedj egy kis tűzre valót! – A fiú kelletlenül elindult egy neki tetsző irányba. A lány mielőtt eltűnt volna a fák sűrűjében, még visszafordult, mintha elfelejtett volna valamit.

- Azért ne nagyon kóborolj el, ha lehet, és… - elharapta a mondatot.

- Mi az? – Kaolin bizonytalanul megrázta a fejét.

- Nem érdekes – hazudta, pedig nyilvánvalóan akart még valamit mondani. De helyette megfordult, és otthagyta a fiút.

***

Vid egy ideig egészen csinos kis rakásra való fát talált, de ahogy telt az idő, alig talált megfelelő gallyat. Ráadásul a gyomra is egyre elviselhetetlenebbül követelte az ételt. Biztos volt benne, hogy Kaolin nem lenne elégedett az eddigi teljesítményével. Talán ha egy kicsit még arrébb menne, több ágat lelne. A lány azt mondta ne menjen túl messzire, de neki végül is nem állt szándékában olyan messzire mennie, hogy ne találjon vissza a kijelölt táborhelyükre. Felmászott egy nagyobb buckán, és magában kalapot emelt maga előtt. Két jól megtermett fa közt meglátott egy hatalmas faágat, ami valószínűleg valahonnan föntről esett le. Erről könnyen letörhette a kisebb részeket, de ha elég ügyes, elhúzhatja a tűzrakáshoz is. Kaolin vadásztőrével olyan részeket is levághat majd, amikkel macerás lenne most foglalkoznia. A háta mögül hirtelen avarzörrenést hallott. Ijedtében elfeledkezett a kezében tartott farakásról, és azok összekoccanva a földre zuhantak.

- Megijesztettelek? –kérdezte valaki nyekergő hangon mögüle. Vid megfordult, és megpillantotta a hanghoz tartozó illetőt. Ha lehetett még fokozni a furcsaságokat, amik eddig érték, akkor ez igazán fokozta. Az idegen tetőtől talpig koszos régi rongyokba volt bugyolálva, alakja és arca nehezen volt kivehető a szemétdombot is megszégyenítő ruha halom miatt, amit magára aggatott. És mindehhez egy különös föld és valami felismerhetetlen szag társult.

- Csak nem tűzifát keresel? – Vid képtelen volt megszólalni meglepetésében.

- Mi az? Nem harapok – nevetett fel az idegen krákogva. A hang alapján a fiú arra következtetett, hogy ez egy öregasszony. – Csak nem ezt a púpot nézed itt, eh?

- Bocsánat – hajtotta le a fiú szégyenkezve a fejét. Illetlenül rábambult.

- Hagyjad fiam! – legyintett az asszony. – De ha már épp egymásba botlottunk, nem segítenél egy ilyen vénségnek, mint én? Én is gyújtósért indultam, de hát az én koromban az ilyesmi már nem olyan egyszerű, ezek az öreg csontjaim már nehezen bírják. Te pedig szép szál legénynek tűnsz, biztos tudsz időt szakítani egy öregasszonyra is… - Vid őszintén szólva szívesebben foglalkozott volna a saját dolgával, de a néninek elég jó volt a rábeszélő képessége, nem mondhatott nemet. Ráadásul még is csak öreg, nem olyan nagy probléma, ha segít neki.

- Rendben, segítek – szedte fel a szétgurult ágakat maga körül.

- Nekem elég lesz ez a kevés is, épp csak annyi kell, hogy megmelegedhessek egy kicsit otthon. Ha már ilyen segítőkész vagy, nem hoznád el a kunyhómig? – Vid nem mert ellent mondani, nem akart goromba lenni, így igent mondott. Az út nem volt olyan hosszú, csak egy kisebb völgybe kellett lemászniuk, ahol valóban ott lapult egy romos kis viskó. Tetejét levelek borították, és ferdén a völgy oldalába épült. Ajtaja nem volt, csak egy rongy választotta el a bejáratot kívülről, hogy épp eltakarja a kunyhó belsejét.

- Na és itt hova tegyem le?  - Az öregasszony megint köhögve nevetett, és jókedvűen bíztatta a fiút:

- Menj csak be, ott leteheted – Vid az ágakkal egyensúlyozva a függöny után nyúlt, és félre rántotta. Az orrát valami erős, orrfacsaró bűz csapta meg. Nem akart hinni a szemének. A földön félig megrágott csontok hevertek, mindenütt legyekkel és bogarakkal borítva. A csontok alatt valami nyálkás, piszkos színű anyag fénylett. Mindenhová ezek a borzalmas tócsák száradtak. Elképedésében nem kapott levegőt, meg akart szólalni, de nem tudott. Csak egy ötlete támadt. Megfordulni, és futni! Futni el innen, akárhová! Megpördült a tengelye körül, és egy szürke szempárt látott, mielőtt tompa ütést érzett a fején, és elsötétült előtte minden.

Comments:

There are no comments yet, why not be the first?