bowl fire
Ver 180x255 kaome

Kamome, a végtelen erdő

by Ayumi's avatarAyumi

Vid és édesanyja új városba költöznek. Csakhogy a városban van egy furcsa erdõ, melyrõl azt beszélik, hogy démonok lakják, és aki egyszer belép oda, az nem tér vissza. Vid nem hisz ebben, és hogy igazát bizonyítsa, bemegy az erdõbe. De rá kell döbbennie: Új világba érkezett. Hogy haza juthasson, még...

788 788 views
0 0 comments

5. fejezet

Episode updated 5 months ago
113 113 views
0 0 comments

Arca fájdalmas grimaszt öltött, amikor végre kezdett magához térni. Feje ütemesen lüktetett, és minden egyes ilyen dobbanásnál, mintha csípős hangyák szurkálták volna a helyet, ahol fejbe csapták. Ki akarta nyitni a szemét, de a váratlan fénytől megszédült. Hunyorogva próbált hozzászokni, miközben körülötte minden ide-oda úszott. Maga elé próbálta kapni a kezét, de valaki a háta mögött összekötözte. Az illető nem sajnálta az időt, és alaposan átkötötte a derekát és a karját is, így hiába is feszegette volna, akkor sem enyhül a szorítás. A kötél fölötte folytatódott, és a végét a mennyezetet alátámasztó faágak közt átvezetve a háta mögötti vaskarikához kötötték, melyet ügyesen a falhoz tapasztottak. Ráadásul a lába nem ért le egészen, így kénytelen volt lábujjhegyen egyensúlyozni.

- Fájdalmas az ébredés, mi? – Vid előtt egy férfi arca jelent meg. A fiú a hozzá tartozó szempárra fókuszált, és szórakozottan vette tudomásul, hogy azok szürkék. Lassan kezdte megérteni miért is van itt.

- Maga nem is nő – motyogta, mire a férfi felnevetett, és otthagyta.

- Látom elég értelmes kölyök vagy – jegyezte meg az alak gúnyosan. Vid elengedte a füle mellett a megjegyzést. Kezdte visszanyerni a látását, de a lüktető fájdalom a fejében nem akart ilyen gyorsan elillanni. Vajon meddig volt eszméletlen? Valószínűleg abban a viskóban volt, ahová az asszonnyal… illetve férfival mentek. De ez egy másik helység lehetett, mert sehol sem látta a szabadba vezető rongyfüggönyt. Itt félhomály uralkodott, sejtelmes fénybe vonva a szobában található kétes rendeltetésű tárgyakat. Vid mellett a falhoz tolva egy ócska faasztal állt, melynél a férfi épp matatott. A fiú előtt kopott üst állt, alatta farakással, mely talán az ő tűzifáját is tartalmazta. A falakról furábbnál furább alakú eszközök lógtak le. Köztük olyanok is, amiket már rozsda borított, vagy inkább…

Vid kétségbeesve feszegetni kezdte a köteleit, de az lehorzsolta a bőrét, a lába pedig megcsúszott a talajon az erőlködéstől. A gyomra görcsbe rándult a félelemtől, ami szinte fojtogatva kúszott fölfelé a torkában. Azokon a tárgyakon vér volt. A férfi rosszallóan megrázta a fejét, és megfordult, láthatóvá téve az asztalra pakolt kések és rongyok tömkelegét. A kezében egy bárdot tartott.

 - Maga meg akar enni?!

- Vág az eszed, öcsi – húzta végig az ujját a bárd élén, hogy megbizonyosodjon az élességéről. Videt a hányinger kezdte környékezni, amikor eszébe jutottak a véres csontok a másik helységből.

- Ez undorító – szűrte elfintorodva a fogai között. Nem sok híja volt, hogy viszontlássa sovány reggelijét. Tekintetét makacsul a szoba egyik sarkára összpontosította. Ha már választhatott, akkor az utolsó perceit nem rókázással akarta tölteni. Az emberevő közelebb lépett hozzá.

- Hé, kölyök! Nehogy összehányjál nekem itt mindent! – mordult rá a kannibál némi idegességgel a hangjában. Vid elégedetten sóhajtott egyet. Még az émelygése is alább hagyott, helyében izgatott remegés csiklandozta a gyomrát. Végre megvolt a terve, de ezt most jól kellett csinálnia.

- Sajnálom, de – nagyot nyelt, és a földet kezdte el fixírozni, – én igyekszem. – A férfi gyors léptekkel mellette termett, és lökött egyet a vállán, mire ő oldalra billent.

- Ne szórakozz velem, hallod?  - förmedt rá a kannibál. Vid továbbra is a poros talajt bámulta. A férfi végre teljesen rá figyelt, ezért most minden tőle telhetőt bele kellett adnia. Ha elég ügyesen színészkedik, talán leszedi a fickó a kötélről, vagy ha más nem, legalább lazít rajta valamennyit, hiszen még egy kannibál sem szereti, ha az ételébe mások gyomortartalma kerül. Köhögést és prüsszögést imitálva görnyedt előre, amennyire csak a kötél szorítása engedte. A homloka valami hűvös felülethez ért. Meglepetten nyílt ki a szeme, és a bárd élével találta szemben magát. Ahol hozzáért, vékony vörös csík jelent meg, és egy aprócska csöpp vér cseppent a húsvágó lapjára. A fiú tüdejét szaggatott sóhaj hagyta el.

- Nem szeretem a macerás hozzávalókat. Finomabb az ízük, ha élve főzöm meg őket, de nem akarnám, hogy miattad kárba vesszen az egész vacsorám – Vid óvatosan felegyenesedett. Az idióta ötlete miatt, csak rosszabb lett a helyzete, és most pillanatokon belül felszabdalják. Most már kár is lenne folytatnia, amit elkezdett.

- Mi az, már nem is vagy rosszul? – dörrent rá, de Vid csak hallgatott. A szürke szemek dühösen villantak rá.

- Már értem! Csak blöfföltél, igaz? – A kannibál megragadta a pulóverénél, mire Vid rémülten felordított. – Nyugalom! Hát nem jobb, ha hamar túl vagy rajta? – kacagott a férfi, és a magasba emelte a bárdját, Vid egyre hisztérikusabb üvöltései közepette. Nem! Nem halhat most meg! Nem itt, és nem így kell meghalnia! Már érezte, szinte várta, hogy a penge mikor hatol át a testén, és ahogy finoman keresztülcsúszik a húsán. De nem történt semmi. Kinyitotta a szemét, és még mindig élt. Előtte ott állt az emberevő, de nem nézett rá. Nem értette, hogy mi ütött belé, de akkor ő is meghallotta, hogy valaki közeledik. És ez az illető, az ő nevét kiáltotta.

- VID! – A talpa alatt összeroppanó csontok hangja hangosabbá vált, és Kaolin jelent meg zihálva a szobában, kezében a vadásztőrrel.

- Kaolin! – tört ki belőle a lány neve. Ebben a helyzetben még ennek a bolond lánynak is képes volt örülni. A férfi elengedte, és kuncogni kezdett. Kaolin és Vid értetlenül bámultak rá.

- Micsoda szerencse! Már rég volt ilyen bőségben részem – Kaolin arcára harag ült ki.

- Ne is álmodj róla! Engedd el a fiút, vagy késsel a torkodban végzed!

- Üres szavak – indult el a lány felé, de az üvöltve rontott rá. Felé szúrt, de a kannibál kitért előle. Vid csak nézni tudta az eseményeket, de legszívesebben maga is csatlakozott volna a lányhoz, csak ne kelljen tehetetlenül kivárnia, melyikük kerekedik ki élve a harcból. Kaolin egy rúgással sípcsonton találta a férfit, aki a földre borult, majd Vidhez sietett, hogy elvágja a köteleit.

- Gyerünk már! – sziszegte összeszorított fogai között. Mögötte kezdte összeszedni magát az emberevő.

- Siess! – kiáltotta a lánynak, aki most a kezénél próbálta elvágni a kötelet, miközben a kannibál egyre csak közeledett. Vid döntött.

- Lökj előre! – utasította.

- Mi?

- Lökj előre! – Kaolin úgy is tett, és egy nagyot taszított rajta, Vid pedig felhúzott lábbal előre lendült. Érezte, hogy a tőr végig szánt a csuklóján, de szerencséjére pont eltalálta a feléjük igyekvő férfit. A lány hamar mellé ugrott, és a combjába döfte a kést, amitől a férfi bömbölve összerogyott. Vid feszegetni kezdte a köteleit több-kevesebb sikerrel, de a lány segítségével hamar lehullottak róla a kötél maradványai. Gondolkodás nélkül elkapta a lány kezét, és a kijárat felé húzta, de az meglepett sikkantással orra bukott őt is magával rántva. Valami a karjára nehezedett. A bárdos férfi a torkánál fogva a földhöz szorította Kaolint, aki fuldokolva kapálózott utána.

- Te kis vakarcs! Azt hitted, el tudsz velem bánni? – emelte fel a húsvágóját, hogy lecsaphasson vele, de Vid kirúgta a kezéből, és ahol tudta, rugdalni kezdte a kannibált, aki hirtelen összerándult. A mellkasából Kaolin vadásztőre állt ki. A férfi keze lassan lecsúszott a lány nyakáról, aki köhögve szorította meg a tőr nyelét. Vid lélegzetvisszafojtva bámult rá.

- Na, mi az? Csak nem meglepődtél?  - suttogta Kaolin az emberevőnek, aki remegve nézett vissza rá. – Hát akkor jó étvágyat!

- Ne! – kiáltotta Vid, de a lány már feltolta a pengét a férfi szívéig. A sebből bíbor folyadékként csöpögött alá a vér, átitatva Kaolin ruháját is. Vid elengedte a lány kezét. Megölte. Megölte őt…

Kaolin kihúzta a tőrt, és legurította magáról a hullát. Fáradtan zihált, arcát vérpermet maszatolta össze, a haja izzadtan tapadt a homlokához.

- Menjünk – suttogta, és feltápászkodott, otthagyva a fiút és a halottat. Vid a fénytelen szürke szemekbe nézett. Abban már egy cseppnyi élet sem volt. Nehezére esett talpra állni, észre sem vette, mennyire elgémberedtek a végtagjai. Még egyszer a holttestre bámult, és otthagyta.

***

Némán gyalogoltak a táborhelyük felé. Kaolin gyorsan szedte a lábát, ezért a fiú nehezen tudott lépést tartani vele. Mióta elhagyták a viskót, egy szó sem esett köztük. De jobb is volt ez így. Vid idegennek érezte a körülöttük lévő erdőt. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy tűzifáért indult. Örült, hogy élt, de képtelen volt a fejéből kiverni annak a férfinak az élettelen arcát. Még sosem látott halott embert. Az pedig, hogy előtte öltek meg valakit, még ennél is borzasztóbb élmény volt. És az a gyilkos itt ment előtte. Egy olyan gyilkos, mint aki az apjával is végzett. Ha az apja ezt tudná…

- Miért kellett megölnöd? – bukott ki belőle. A lány megtorpant előtte.

- A francba Vid, megmondtam, hogy ne kóborolj el! – pördült meg a lány. A szeme szikrákat szórt, az arca eltorzult a dühtől.

- De…

- Azt hittem tudsz magadra vigyázni! Mázlid van, hogy odaértem, mert meg is halhattál volna! – A belőle áradó indulatot kilométerekkel arrébb is érezhették.

- Sajnálom – bökte ki megszeppenten. – De nem kellett volna megölnöd.

- De kellett, mert nem tehettem mást! Láttad, mit művelt.

- Nem ő volt az első, ugye? – kérdezte Vid. Kaolin akart valamit még mondani, de inkább elharapta a mondandóját.

- Nem – válaszolta, és ezzel mind ketten lezártnak tekintették a témát. A fiú pedig úgy érezte elhamarkodottan ítélt. Kaolin nem olyan volt, mint az apja gyilkosa. Hogy is hihetett ilyesmit? Nem szívesen tette, amit tett, és ez elég volt neki.

A Nap narancs fényt vetett a fák közé. Vid meglepődve pillantott a magasba. Tényleg sokáig lehetett odalent, ha már lemenőben van a Nap.

- De azért jó volt az a rúgás – jegyezte meg Kaolin.

- Mármint melyikre gondolsz? – kérdezte zavartan a fiú. Eddig még egyszer sem kapott tőle dicséretet.

- Tudod, amit még megkötözve vittél be neki – Vid meglepetten bámult a lányra. Az most először mosolygott rá. Az arca igazán emberinek tűnt. Egyáltalán nem hasonlított, ahhoz az önmagából kifordult ábrázathoz, amit gyilkolás közben látott.

 

Hamar rájuk esteledett, ezért úgy döntöttek a Kaolin által választott helyen táboroznak le. A lánynak hála, gyorsan kipótolták azt a tűzifa mennyiséget, amit Vid már nem tudott a többi közé tenni. A lány nem hiába ment vadászni, miután megnyúzták, egy kis sütés után nyulat vacsorázhattak. Utána Kaolin neki látott kitisztítani a fiú sebeit, aki néha felszisszenve megpróbálta elviselni azt.

-  Ha nem nyavalyognál annyit, sokkal hamarabb túl lennél rajta. Ami az arcodon, és a csuklódon van, nem is olyan vészes, de a fejedre rendesen rácsapott.

- Nem is nyavalygok – háborgott a fiú, – De ez az izé rettenetesen csíp.

- Nektek, férfiaknak mindig sír a szátok. Folyton megjátsszátok a kemény fiút, de ha egy szálka megy az ujjatokba, mindjárt máshogy viselkedtek. Fogalmatok sincs, mi a fájdalom.

- Hogy mi? El vagy tájolva. Voltál már fiú testnevelés órán? Vagy vertek meg a többiek minden ok nélkül? Nekünk el kell tűrnünk mindent, a lányok meg mindig minden miatt sírnak.

- Még hogy nektek kell tűrnötök!  Nekünk kell szülnünk, és… – megvonta a vállát, - a többit úgy is tudod. – Vidnek nevethetnékje támadt. Ez az egész helyzet kezdett komikussá válni. Itt ülnek az erdőben, és a maguk igazát szajkózzák. De valahogy mégis örült ennek a vitának, ami kettejük között támadt. Úgy érezte sokkal könnyebb beszélgetnie a lánnyal most, mint reggel, mert a lelkük mélyén mindketten örültek, hogy egyáltalán még élnek. A fiú ismét felszisszent a fájdalomtól. Kaolin valami zöld krémmel kente be a fején lévő sebet.

- Ez meg mi?

- Gyógykenőcs. Gyógynövényekből, és állati zsiradékból csináltam. Fertőtlenít is, és ettől hamarabb begyógyulnak a sérülések.

- Te készítetted?

- Aha. Nem olyan bonyolult.

- A többi bőrtarisznyádban is ilyesmik vannak?

- Többnyire.

- Mi az, hogy többnyire? – vonta fel a szemöldökét Vid.

- Azt jelenti, hogy nem kötöm az orrodra. Készen vagyunk – vágta hátba a fiút.

- Mi lesz a ruháddal?

- Majd holnap megpróbálom kimosni belőle a vért. Még van rá elég vizünk, de amúgy is meg kéne látogatnunk egy forrást.  – Vid bólintott, de azért remélte, hogy ez nem jelent olyan nagy kitérőt.

- Milyen messze van még annak a Látónak a lakhelye?

- Már most unod a gyaloglást? – nézett rá a lány szúrós szemmel.

- Nem, csak…

- Csak hiányzik az a másik hely, igaz? – kérdezte a lány, mire a fiú egyetértően biccentett.

- Ma jó sok időt pazaroltunk el – a fiú nem szólt semmit, de tudta, hogy a szemrehányás neki szól. – Nem tudom mennyit kell még mennünk, de tudni fogjuk, ha odaértünk. Úgy tudom ő is egyike a kilenc őrzőnek, szóval biztosan sokan telepedtek le ott, ahol lakik.

- Kilenc őrző? – értetlenkedett Vid, de Kaolin nem vett tudomást róla, és elkezdte oltogatni a tüzet.

- Jobb lesz, ha alszunk. Ha hamar oda akarunk érni, sokat kell még utaznunk holnap. – Közösen homokot szórtak a parázsra, és ki-ki keresett magának egy megfelelő helyet az alvásra. Amikor már mindketten feküdtek, Vidnek eszébe jutott valami, amit már előbb is meg akart kérdezni.

- Mi van a szüleiddel? – tette fel a kérdést, de a lány nem válaszolt. Talán elaludt. Állapította meg a fiú, és ő is megpróbált aludni. De sokáig csak álmatlanul forgolódott. Azt hitte a mai események teljesen elfárasztották, de ahányszor lehunyta a szemét, újra és újra felrémlettek előtte a ma történtek. A véres csontok a padlón, a szürke szemek, amiknek a gazdája meg akarta őt enni, és Kaolin, ahogy végez a kannibállal. Nem tudta, hogy ébren van-e még, vagy már álmodik. De a férfi fakó szemei mindannyiszor csak őt bámulták, még akkor is, amikor már rég ködös homály borult rájuk, és az ajkai remegve tátogtak segítségért könyörögve, miközben vér csordult ki közülük.

Comments:

There are no comments yet, why not be the first?